One Heart, but Two Lovers - Fifth Chapter

Let Me kiss You

*Marinette/Katica*

   Könnyes szemmel rohanok a tető szélére, a szívem majd ki szakad. Nem hiszem el, hogy Macska leugrott! A sötétben kémlelem az alattam fekvő utcát és azonnal megnyugszom, amikor meglátom a feketébe öltözött fiút a házak felett távolodni. Nagyot szusszantok és elindulok haza, minél hamarabb, mert van egy olyan érzésem, hogy Macska még benéz hozzám az este folyamán.

Ügyesen manőverezve érkezek a tetőmre, majd változok vissza, anélkül, hogy bárki is meglátna. A kis kwamim kicsit fáradtan lebeg előttem, arcán nyoma sincs a megszokott mosolynak.

   – Szerinted Macska rendben lesz? – kérdezi, miközben liláskék szemei hatalmasra tágulnak, ahogy a félelem végig remeg rajta. Nekem sincs kedvem ellene harcolni.

   – Van egy olyan érzésem, hogy az este folyamán még fel fog bukkanni itt – legyintek, majd a korlátnak támaszkodok. Az éjszakai levegő hideg és a hajamba kap, a két kis copfom ide-oda dobálva. Tikki a vállamon ült egy ideig, de a hajam folyton lesöpörte, így a fejem búbjára költözött.

   – Tudod, nem ez az első alkalom, hogy a Fekete Macska gyűrű és a Katica fülbevaló tulajdonosai egymásba szerettek. – A kis Kwami halkan beszél, a szél is elnyomja a hangját, de megértem, amit mond.

   – Te tudod, hogy ki Macska? – kérdezem fáradtan, de érdeklődve, miközben a Notre Dame-ot figyelem.

   – Nem tudom, most kinél van, mert legutóbb a Kwamival kétszáz éve találkoztam. A Talizmánokat mindig azok kapják, akik a legmegfelelőbbek; akik önfeláldozóak, akik kitartóak, bátrak és hűségesek. Ezek közül rád mindegyik igaz, Marinette. Macska is valószínűleg ilyen fiú a valóéletben is.

   – Én... Én akkor sem tekintettem rá úgy eddig, mint fiú, akibe szerelmes lennék. Ő a társam, és mindennél jobban megbízok benne, még ha néha az agyamra megy is. De nem vagyok szerelmes. Én Adrient szeretem.

   – Most még. De ez változhat. Főleg, hogy ő nem viszonozza – repül le Tikki a fejemről és az orrom elé kerül.

   – Ugyanolyan helyzetbe hoztam őt, mint Adrien engem – sóhajtom. A bűntudat nagyon erős szikrái kezdenek belülről szurkálni. Megint könnyek gyűlnek a szememben, amik kicsordulással fenyegetnek. Kicsi Kwamim megöleli az arcomat, ami mosolyt csal a számra. Óvatosan megsimogatom, de ő riadtan röppen el.

   – Jön! – bújik el az egyik rózsás kaspómban, még pont időben, mert Macska akkor ugrik a tetőmre. Nem néz rám, csak nekidől a korlátnak és lecsúszik rajta. Nagyot nyelek, mielőtt megszólalok.

   – Minden rendben, Macska? – Habár tudom, hogy miért ilyen letört, muszáj megkérdeznem, mert ő nem tudja, hogy én utasítottam vissza.

   – Csak... Katica. – Nagyon halkan és rekedten beszél. Megköszörüli a torkát, majd folytatja. – Lehet... Lehet, hogy meg kéne fogadnom a saját tanácsomat, és túltenni magam rajta – rázza meg a fejét, a fülei ide-oda mozognak,  szőke tincseivel együtt. Letérdelek mellé, kezemet a vállára teszem, mire felemeli a fejét. A maszk nagyrészt eltakarja az arcát, de látom néhány könnyét kicsordulni. Zöld szemei még így is gyönyörűen ragyognak, mintha nem is folynánk a könnyei.

   Egy vasmarkot érzek a testemben, ami erősen megszorítja a szívem, annyira, hogy én is majdnem sírva fakadok. Olyannyira bűntudatom van mint még soha azelőtt. Sosem gondoltam volna, hogy valaki ennyire szeretni fog engem.

   – Na, gyere ide! – emelem el a kezem a válláról, kitárva a két karomat egy ölelésre. Halkan szipog egyet, majd szorosan magához ölel. – Párizs hőse nem kaphat Akumát – suttogom halkan. Államat a vállára támasztom, kezemmel a nyakát ölelem, míg ő a derekamat. Érzem, ahogy gyengén nevet és ez az én szívemen is könnyít. Erősen tart, kezdem érezni, hogy vannak csontjaim.

   – Köszönöm – suttogja rekedten, majd elenged. Letörlök az arcáról egy könnycseppet, ami a maszkján lefolyt.

   – Kölcsönkenyér... – vonok vállat. Mosolyra húzza a száját, és most először komolyan elkezdek agyalni rajta, hogy ki is lehet. Vajon igazából is zöld a szeme?

   – Nagyon bámulsz – nevet fel. Kezd visszatérni a hangulata, vagy csak elfedi egy újabb maszkkal.

   – Elgondolkodtam. Bocsánat – rázom meg a fejem, így a frufrum az arcomba hullik, így Macska nem láthatja, hogy zavarba jöttem. Leülök vele szemben, és a korlátnak döntöm a hátam.

*Adrien/Macska*

 Talán nem kellett volna annyit jártatnom a számat. Gondolkodnom kellett volna előtte. Te jó ég, egyáltalán minek mondtam ki? Fogalmam sincs, hogy fogok a szeme elé kerülni még egyszer.

   Egyenlőre meghúzom magam Marinette-tel, mert jelenleg ő az egyetlen, aki megérti, hogy min megyek át, hisz ő is ezt érzi pont miattam.

   – Min gondolkozol? – kérdem, mert már sokadjára bambul rám. Megrázza a fejét, ami enyhén vörösebb lesz.

   – Az jár a fejemben, hogy ki lehetsz a maszk alatt. Egy átlagos srác, aki suliba jár. Esetleg valami híresség. Vagy egy senki, akit senki sem ismer amúgy, de mégis te vagy Párizs egyik legnagyobb hőse. Az érdekelt volna csak... vagyis, azon gondolkodtam, hogy amikor nem vagy Macska, akkor is ilyen vagy-e? – Szemei engem tanulmányoznak, ami kicsit kellemetlen, ezért elfordítom a fejem. Ha tudná, hogy ki vagyok, nem lenne ennyire fesztelen velem. Görcsös lenne, és ami a legrosszabb, talán szomorú is.

   – És te mire gondolsz?

   – Hogy mind a ketten ugyanúgy jártunk: visszautasított a szívszerelmünk, és most egymást vigasztaljuk, és hogy nem vagy-e szomorú – nézek vissza rá, kék szemeiben enyhe döbbenet van, de a szája mosolyra húzódik, még ha az arca olyan piros is, mint a rózsák a kaspókban.

   – Jól érzem magam a társaságodban.

   Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, egy, talán kettő. Marinette és én órák óta fent ülünk és beszélgetünk, pont mint én Katicával. Ugyanolyan vicces, és szelíd, mint az én Bogárkám.

Marinette ásít egyet, ami engem is erre késztet, és ez egy jel, hogy már mennem kéne, mert holnap iskola és mind a kettőnknek ki kell aludnia magát.

   – Azt hiszem, lelépek – állok fel nyújtózkodva, majd felhúzom magamhoz a sötét hajú lányt is. Szorosabban tekeri magára a plédet, amit nemrég hozott fel, mert kezdett fázni. Fura mód, én kevésbé éreztem,  lehet mert a ruhámon kevésbé fúj át a szél.

   – Óvatosan ugrabugrálj! – húzódik szája sarka mosolyra, ahogy int egyet. Hallom, ahogy a fogai összekoccannak, de még mielőtt gondolkodhatnék, elé lépek és átölelem, szorosan, próbálva felmelegíteni. A teste megmerevedik, majd fokozatosan, lassan ellazul. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, hogy miért lettem ilyen Marinette-tel. Lehet most, hogy Katica visszautasított valami többet látok ebben a lányban. Nevetséges!

   Mégis, a másodperc egy töredék része alatt felemelem az állát és ajkamat az övére nyomom. Ha lehet még jobban meglepődik, de nem lép el, csak állunk ott, egymást ölelve, meg sem mozdulva. Van valami varázslatos a pillanatban, ami megnyugtatja, sőt egy pillanatra még be is gyógyítja a szívem. Meglep, hogy én töröm meg ezt az egészet, és nem ő. Ahogy ránézek látom, hogy az arca vörös, egészen a nyakáig, míg a ragyogó kék szemei hatalmasra tágultak. Még ha nem is igazi, rendes csók volt, mégis eléggé sokat jelentett, hogy az érzés egy pillanatra megrémítsen.

   – Öhm... – köszörülöm meg a torkom, hogy időt nyerjek, de semmi sem jut eszembe. Végül egyetlen dolgot mondok, amivel az egészet le tudom zárni. – Jó éjt, Hercegnő! – Amint kiejtem a szavakat máris leugrok a tetőről és futva, ugrálva elindulok hazafelé.

________________

Csak hogy a végére is legyen valami :D
Érdekelne bárkit is egy Facebook csoport, ahol minden kis aktivitásom nyomon követhető?