Different Endings: One Heart, but Two Lovers

We are busted

Macska egy hétig elkerült. Esténként a tetőmön ücsörögtem, vártam, hátha esetleg felbukkan, de nem így történt. Hiába vártam őt majdnem fél este, esőben, szélben, hogy megbeszélhessük a dolgokat, de csak nem jött el. És ez az, ami csalódottá tett. Ráadásul Chloé is rám szállt.

„Újabb csesztetős nap!” – Ezzel a gondolattal kelek fel reggel. Semmi kedvem egész nap Chloé nyafogását hallgatni, miközben Adrien előttem ül, és pluszba eszembe juttatja azt a szar estét. Macska könnyen beszél, hogy felejtsem el Adrient, de minden nap előttem ül, látom őt a szünetekben, kivéve, ha elmenekülök a mosdóba. Ő alig egyszer ha látja egy héten Katicát.

Leküzdöm magam a lépcsőmön, majd pár perc elteltével sikerül valami elfogadható külsőt varázsolnom. A szemem alatti karikák a kialvatlanság jelei, de azokat is majdnem sikerül lefednem egy kis sminkkel.

– Jó reggelt, Kicsim! – köszönt anya, amikor leérek a nappaliba. Visszamotyogok valami hasonlót, miközben leülök az egyik bárszékre reggelizni.

Kivételesen nem kések el a suliból, lehet a rossz hangulatom miatt nem vagyok se szétszórt, se késő. Felhúzom magam a lépcsőn, be a terembe, ahol levágódok Alya mellé, miközben megpróbálok nem „világvége” arcot vágni.

– Nahát! Te időben, ez nagyon ritka – nevet mellettem barna hajú barátnőm, de csak aprócska mosolyra futja tőlem.

– Kicsit fáradt vagyok – nyújtózkodom nagyot, hogy minél hitelesebb legyek, bár így is látszódik rajtam, hogy mosott rongy vagyok.

– Esetleg hiányolod a szőke szuperhősödet? – Chloé, aki egész héten azon lovagolt, hogy engem látott-e Fekete Macskával a teraszán, most megint itt van. Egyszerűen a csaj levakarhatatlan.

– Nem, Chloé, nem hiányolom. Miért hiányolnám? – A kis eszmecserénkre többen felénk fordulnak, köztük az előttünk ülő fiúk, Rose és Juleka, valamint Ivan és Nathaniel.

– Hát, mivel úgy festesz, mint egy kutya rágóka, és láttalak Macskával enyelegni a bulimon, így logikus a következtetésem, nem?

– NEM! Nem enyelegtünk! – kezdek azonnal szabadkozni, de az arcom mégis pipacsvörös lesz, és sokkal melegebb. Fogalmam sincs mit érzek azzal a csókkal kapcsolatban, de nem volt kellemetlen, mint amire számítottam.

– Ó, igen? Akkor mit csináltatok ölelkezve ott fent? Egyedül? A sötétben?

– Chloé, semmi közöd hozzá!

– Még hogy nincs! – kacarászik idétlenül, ami egyre több osztálytársunk figyelmét idevonzza. – Az én bulimon volt. Az én lakosztályom teraszán. Szóval van hozzá közöm. – Keresztbe fonja a karját, vár, hogy mikor kezdek el beszélni.

– Ha annyira tudni akarod, akkor ki voltam bukva és Macska arra járt. Majd jó szuperhőshöz méltóan megvigasztalt. Ennyi volt! – fejezem be kicsit indulatosabban, az arcomon pár könnycsepp csurog le, mindenki értetlenül mered rám. – Basszus! – suttogom, ahogy letörlöm őket. A tekintetem összeakad egy ismerős zölddel, ami az utolsó csepp a pohárban. Áttöröm magam az embertömegen, és célba veszem a mosdót, hogy megmoshassam az arcomat.

Semmi kedvem visszamenni a terembe a kiborulásom miatt, inkább a könyvtárba megyek. Az idős hölgy a pult mögött csak egy pillanatra néz rám, majd újra a könyvét kezdi figyelni. Elsétálok a leghátsó sorig, majd a polcnak dőlve lecsúszok rajta. Felhúzom a térdeimet, hogy átkarolhassam őket. Már az sem érdekel, ha újra sírok. Alya Ninoval van elfoglalva, Adriennek egy értelmes szót nem tudnék mondani, ráadásul eléggé összetört, pont mint az a személy, aki mostanában a legtöbbet jelentette volna. Csodálkozok, hogy nem fáztam meg, ha minden este kint voltam és rá vártam. Katicaként sem találkoztam vele, és már nagyon kezd hiányozni.

– Hé, Hercegnő! – Felkapom a fejem, pont amikor beugrik egy nyitott ablakon. Fogalmam sincs hogyan festhetek jelenleg, de nem túl fényesen, az biztos.

– Mit csinálsz itt, Macska? – kérdem szemrehányóan. Egyik kezével megint a tarkóját vakargatja, majd felém nyújtja a karját, hogy felhúzzon a földről. Elfogadom a segítségét, és amint felhúz a nyakába borulok.

– Hé, Marinette! – csitít. – Minden rendben? – Kicsit eltol magától, hogy a szemembe nézzen, de én kitépem magam a karjai közül.

– Nem, semmi sincs rendben! E-egész héten toppon hagytál, azt hittem, hogy jössz, vagy valami, de semmi. Esetleg egy nyomorult cetlit hagyhattál volna! – kelek ki teljesen magamból, a fagyin lévő tejszínhabra ez a meggy a tetején. Talán csak arra nem voltam felkészülve, hogy beszélek ma vele.

– Nagyon sajnálom! – suttogja lehajtott fejjel. Szőke tincsi teljesen eltakarják az arcát és a cuki cicafülei is előre kókadnak. – Nem tudtam, hogy azok után, ami a tetődön történt, akarsz-e még látni.

– Az én véleményemet meg sem kérdezted, csak úgy eldöntötted, hogy nem beszélsz velem! – kiabálok már szinte, de Macska a tenyerét a számra szorítja.

– Halkabban, Hercegnő! – suttogja. Hunyorítva nézek rá egy ideig, de az újabb könnyek elhomályosítják a látásomat. Lassan elveszi a kezét a számról, és ezzel a mozdulattal letörli a könnyeimet is.

– Nem akartam, hogy kellemetlenül érezd magad. Én is kicsit zavarosnak éreztem és azt akartam, hogy leülepedjen a dolog. Tudod, hogy sosem akarnálak megbántani. – Zöld szemeiben őszinteség csillog. Lejjebb hajol, így az arca az enyémmel van egy vonalban. Orra az enyémet súrolja, de egyáltalán nem zavar.

– Legközelebb, ha felszívódnál, szólj előre – suttogom, miközben átkarolom a nyakát és magamhoz húzom. Ajka egyből az enyémre tapad, talán kicsit keményebben, mint legutóbb, de még mindig gyengéden. Keze a derekamra csúszik, még szorosabban szorítva magához, mire kifogy belőlem a szusz.

– Marin...

– MARINETTE? – Macskát egy másik hang szakítja félbe, ami ezer százalékig biztos, hogy Alyához tartozik. Rémülten meredek az előttem álló fiúra, aki nevet. De most komolyan! Nevet!!

– Fejezd be! – suttogom ingerülten, alig használva a hangom. Megfogja a csuklómat és áthúz egy másik sorba. Én is hallom, hogy Alya léptei közelednek, mire Macska megint arrébb cibál. Amikor megáll nekimegyek az egyik polcnak, ami eléggé hangos, hogy valaki felfigyeljen rá.

– Marinette? – Alya hangja a szomszédos sorból jön. A szőke srác szétnéz, majd a karjába kap, mintha egy tollpihe lennék csak. Nesztelenül végigrohan velem a leghátsó soron, majd felugrik az ablakba, abba amelyiken bejött, majd egy szempillantás alatt kint vagyunk. Úgy csimpaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta. Mire kinyitom a szemem már az iskola tetején vagyunk, Macska guggol, és én még mindig az ölében vagyok.

– Ez meleg volt! – szusszant egyet, majd hangosan nevetni kezd. Rácsapok a karjára, amivel csak azt érem el, hogy megbillen, velem együtt.

– Minden volt, csak nem vicces! Ne csinálj ilyet még egyszer, mert esküszöm, hogy... – A mondatomat félbeszakítja ajkaival, de nem is zavar. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanul ismerős az érzésben. Csókoltam már meg őt, mint Katica, de az az érzés közel sem fogható ehhez.

– Basszus! – húzódik el, de nem mozdul ezen kívül. Követem a tekintetét, majd a szemem megakad a barna hajú barátnőmön, aki a folyosóról figyel minket.

______________________

P.S.: Megkérem a drága és egyetlen olvasóimat, hogy szavazzanak rám egy versenyen! Alig egy percet vesz igénybe! :)

VERSENY LINKJE