One Heart, but Two Lovers - Third Chapter

Kitty eyes

*Adrien-Macska*

   – Hé főnök! Egész nap lógattad az orrod, és már kezd zavaró lenni, szóval bökd ki, mi bajod! – Plagg egy falat camemberttel a kezében repül elém, aminek olyan szaga van, mint a három hetes romlott zokninak.

   – Csak rosszul esik, hogy megbántottam Marinette-tet – ülök le az ágyra, amibe egyből bele is süllyedek.

   Marinette egész nap került engem, egyszer sem nézett felém, és az sem segített a dolgokon, hogy a fotózásomon összefutottunk. Talán sikerül jól elrejtenie az érzéseit, de a szeme nem csillog úgy, mint máskor.

   – Oh, persze, a barátnőd! Hogy felejthettem el? Mi lesz Katicával? – A kis házikedvencem lenyeli a darab sajtját, ami akkora, mint a feje, majd a homlokomra fekszik.

   – Marinette nem a barátnőm, de nem hagyhattam egyedül, nehogy egy Akuma megtámadja – tiltakozom hevesen, de Plaggot ez nem hatja meg.

   – Ez így nem elég drámai. Hah. Egy fiú. Két lány. Mi lesz ebből? Szerintem vedd rá apádat, hogy forgassatok filmet ebből – nevet jót Plagg, de ez cseppet sem vicces.

   – Szerinted valaha is rá tudtam venni valamire? Ugyan már! – Olyan gyors lendülettel ülök fel, hogy a kis fekete Kwami az ölembe esik. Panaszosan nyavalyog, miközben az ablakhoz sétálok.

   Sosem tudtam apámat rávenni semmire. Régen sokkal több időt töltöttünk együtt, pedig már akkor is sok munkája volt. De amióta anya nincs velünk, azóta csak árnyéka önmagának.

   – Hát, tény és való, apád keményfejű.

   Nincs szebb látvány annál, mint amikor a lemenő nap rózsaszínre, sárgára és lilára festi Párizs egét. A fehér felhők most százféle színben pompáznak, csak úgy mint a Szajna, ami valami folyékony cukorlének tűnik. Macskaként ezt a házak tetejéről tudom figyelni a legjobban. De most nem emiatt ugrálok egyik tetőről a másikra. Aggódok Marinette miatt, félő, hogy az érzései összeroppanthatják, és Haláfej pont erre vár.

   Hangtalanul, tompán landolok a kéményén, amiből ő semmit sem  vesz észre. Hallom a telefon másik végéről Alya hangját, valószínűleg még én vagyok a téma. Vagyis Adrien. Csodálkozok, hogy Alya és Nino még nem hordta le a fejemet.

   – Ugyan már, Alya, ne legyél szívtelen! Hiszen nem utasított vissza, csak szimplán mást szeret. Ennyi. Ez ellen semmit sem tehetünk.

   – Adriennek nincs ízlése, Szivi! Fel sem fogja mekkora nyeremény vagy. Hol talál még egy ilyen kedves és odaadó lányt, mint te? – hallom meg Alya szavait a macskafüleimnek hála. A hangja sértett és vádló, amit megértek, hisz Marinette a legjobb barátnője.

   – Lényegtelen, Alya! Ha vele boldog, akkor nem akarom ezt elvenni tőle. Hisz ő is megérdemli a boldogságot. És ha az nem mellettem van...  akkor lehet, hogy nem is Adrien az igazi – sóhajt Marinette nagyot, míg a másik lány a vonal végén szipog.

   – Hogyan lehetsz ennyire aranyos, Kislány? Meg sem érdemel téged az a srác! Százszor jobbat érdemelsz! Egy igazi hőst! Mit szólnál Macskához? Ő jó partinak tűnik? – Alya hangja először szipogós, majd dühös és legvégül érdeklődő.

   – Alya! – sipít szinte a sötét hajú lány, ami egy pillanatra bántja a füleimet. – Még hogy Macska? Na, ne viccelj már...

   – Mi bajod van Macskával? Hisz egy igazi hős! – szólalok meg hirtelen incselkedve, de nem is ez, hanem a jelenlétem ijeszti meg az apró lányt. Kikerekedett szemekkel néz rám, a mobil majdnem kicsúszik a kezéből. Szóra nyitja a száját, majd becsukja, és újra kinyitja, de egy hang sem jön ki rajta.

   – Marinette? Ott vagy még? – Alya aggódó hangja az egyetlen a köztünk lévő csendben.

   – Alya, fejezd be a cikket, most mennem kell! – nyomja ki gyorsan a telefont és a kisasztalra dobaj. – Mi járatban, Macska? – dől neki a korlátnak, úgy nézve fel rám.

   – Esti őrjárat – vonok vállat, mire a világoskék szemek résnyire szűkülnek, és furcsa vigyor jelenik meg ajkán.

   – És ebbe beletartozik a telefonbeszélgetések kihallgatása is? – fonja keresztbe a karját a mellkasán és érdeklődve figyel.

   – Nem kockáztatok. Látszódott ma rajtad, hogy történt valami. – A könnyed, incselkedős beszélgetésünk itt ért véget. Érezni lehetett rajta, hogy valami, mélyen megváltozik benne.

   – Te követtél engem? – kérdezi egyszerre döbbenten és vádlón, de ami meglep, visszatér a kék szemeibe az összetörtség. – Vagy esetleg ismerem az igazi valódat?

   – Mondjuk azt, hogy találkoztunk már – nyelek nagyot és félrenézek. – Tudod, Hercegnő, van egy szabály, miszerint nem fedhetjük fel magunkat. Szóval ennél többet nem fogok mondani. De nyugtasson meg a tudat, hogy nem követlek a nap huszonnégy órájában mániákusan – nézek vissza a törött lányra és kacsintok egyet. A szomorú kifejezést egy hitetlenkedő fejrázással tünteti el, de apró kuncogás szökik ki ajkain.

   – Tudok magamra vigyázni, Macska! Tudom, hogy Halálfej veszélyt jelent Párizsra. Nem kell nekem bébiszitter...

   – Ugyan már, Hercegnő! – ugrok le mellé a tetőre. – Nem örülsz, hogy látsz? Hogy egy hős vigyáz rád? – biggyesztem le a számat és lógatom le a füleimet, miközben a legszomorúbb arcomat próbálom megmutatni.

   – Jaj, ne, Macska, ne vágj ilyen arcot! – takarja a kezével az arcomat, hogy ne kelljen  rám néznie. Nevetve elkapom a két csuklóját és elhúzom az arca elől.

   – Nem bírod a kiscica szemeket? – meresztem rá még jobban a szemem, mire végül összeszorítja a sajátját. Megbököm az oldalát, de ez sem használ. – Nya~a, Marinette! – húzom kissé közelebb, de nem teljesen, mégis ő mozdul még jobban felém. Két keze kicsúszik az enyémből és a derekam köré fonja, fejét a mellkasomra hajtja. Zavarba hoz, de ezt felváltja a bűntudat, amikor észreveszem, hogy sír. Arcán rengeteg könnycsepp folyik végig, szemét szorosan lehunyva tartja, de egy hang sem szökik ki belőle. Egyik kezemmel a vállát karolom, a másikkal a fejét simogatom. A válla remeg, és egyre erősebben szorítja a derekamat.

   – Annyira buta voltam. Hogy is gondolhattam akár csak egy percig is, hogy ő és én? -  sír rekdt, halk hangon, itt-ott el is csuklik. A szívem körüli nyomás erősödik és egy nagy csomó akad a torkomon.

   – Marinette, nézz ide! – fogom meg enyhén puffadt arcát és felemelem, hogy a tekintete az enyémbe akadjon. A kék szemei sokkal tisztábbak, mert a piros szín, ami körbe veszi, nagyon kihangsúlyozza. A szeme sarkában sorakoznak a könnycseppek, hogy bármikor kibuggyanhassanak. – Nagyon aranyos és kedves lány vagy. Ne emészd magad azon a srácon. Oké? Lehet, hogy most fáj, de hidd el, hogy a későbbiekben sokkal jobb lesz – törlöm le az arcán maradt könnyeket, majd ahogy elveszem a kezem, egy mosoly szerűség jelenik meg az arcán. Megrázza a fejét és elfordul.

   – Honnan tudod, hogy mit érzek? – kérdezi még mindig rekedt hangon, bár már nem akadozik, csak csuklik. Nagy levegőt veszek mielőtt megszólalok és a fekete vaskorlátnak támaszkodom.

   – Van egy lány, akit szeretek. Viszont nem hiszem, hogy ő is így érez irántam. Szerintem nem hiszi el, hogy tényleg komolyak az érzéseim – néz újra engem a kék szempár.

   – Nem hittem volna, hogy tényleg van valaki, azt hittem csak az észt osztod – nevet fel halkan, ami jó előrelépés. Csatlakozok hozzá, mert egyszerűen jó érzés. Marinette remek társaság, de akárhányszor a közelében voltam, mindig ideges és feszült volt. Valószínűleg, mert szeret, te észlény! – emlékeztetem magam.

   A távolban nagyon hangos szirénázást és autórobajt hallok, ami kizökkent a pillanatnyi idillből. Komoly tekintettel nézem végig a várost, de innen nem látok semmit. Visszapillantok a sötéthajú lányra, aki megértően biccent.

   – Menj, Macska! Mentsd meg Párizst! – fonja keresztbe a karját és kacsint egyet. Megismétlem a mozdulatát, ahogy felugrom a korlátra.

   – Ha szomorkodsz és Akumát kapsz, akkor... jössz nekem egy csomó sütivel – engedem el a vasat és leugrom, miközben a botommal hajtom magam, egyre közelebb a zaj forrásához. Visszanézve látom még Marinette-tet, majd ő is eltűnik. Ahogy a ház is a többi között.