Different Endings: One Heart, but Two Lovers

I love You

A város felől hangos zene és autók dudálása hallatszik. Igyekszem minél hamarabb az Eiffel-toronyhoz érni. Gyorsan pörgetem és hajítom a jojóm, szinte repülök, miközben a szél a hajamba kap. Párizs kezd sötétedni, így a háztetőket és a kéményeket csak a lámpák gyér, sárgás fényében látom.

Alig öt percig tart az utam, amikor megállok egy háztetőn, közel a toronyhoz, és nem messze Macskától. Fekete alakja beleolvad az éjszakába, csak a zöld szemei világítanak enyhén sárgásan. Amint észrevesz, elindul felém, fémbotjával nagyokat hajtva magán.

– Szép estét, Bogárkám! – hajol meg enyhén előttem, majd a kivilágított építmény felé fordul. – Nem tudom mi ez a ricsaj, de sérti a fülemet – rázkódik meg a drámaiság kedvéért, mire kuncogni kezdek.

– Gyerünk! Derítsük ki, ki zenél ma este! – lendítem meg újra a varázslatos szerkentyűmet, ami egy pillanat alatt a magas és kivilágított emlékmű elé repít. Macska alig pár másodpercre rá, landol mögöttem. A torony teraszán egy fekete-fehér ruhában ácsorgó lány van, kezében egy hegedűvel és egy violinkulcs formájú vonóval. A hangok, amik elhagyják a hangszert, öngyilkosságra késztetik a dobhártyámat, így kénytelen vagyok befogni a fülemet.

– Katicabogár és Fekete Macska! Adjátok át nekem a talizmánjaitokat, vagy nagyon megbánjátok. Egész Párizst romba döntöm a zenémmel! – A zene elhallgat, amíg beszél. Egyre jobban elegem van Halálfejből.

– Nem tudom, te hogy definiálod a zenét, de ez minden csak nem az! – A mellettem álló fiú a két kezét a tarkójánál összefonva, lazán ácsorog. A teraszon álló lány egyre idegesebbnek tűnik, ami nem jó jel, tekintve az előbbi kiskoncertjét.

Macska átfogja a derekamat, a hosszú rudat letámasztja, és abba kapaszkodva felemel minket a lány magasságába.

– Ki vagy te, hogy megszabd a nagy Violinnak, hogy mi a zene!? – illeszti a lány a violinkulcs formájú vonóját a hegedűjéhez, amiből rémes zene mellett most még jó pár hangjegy is távozik. Gyorsan lököm el a szőke srácot, akivel a földre esünk. Violin irritáló hangon nevet, majd újra támad. Ezúttal Macska a gyorsabb, mert a botjával kivédi a felénk tartó világító hangjegyeket.

– Az Akuma a vonóban lehet. – Macska még mindig forgatja a botot, miközben felsegít.

– Én is erre gondoltam – pillantok vissza a dühös lányra, aki rettenetesen erősen fogja az említett tárgyat. Újra felemeli a hangszert, amiből halálsikolyok szöknek ki, de nem felénk irányítja. Meglepetten figyelem a rózsaszín vonalakat, amiket a hangjegyek maguk után húznak, majd egy párba beleolvadva eltűnnek. A fiú és a lány kinézeté átalakul, kezükben különböző hangszerek vannak. A szőke lánynál egy furulya, a fiúnál egy gitár.

– Siessünk, Bogárkám, mielőtt egy száztagú zenekart varázsol ide nekünk! – néz rám Macska, majd elindul a Violin felé. Folyamatosan védi magát, néha eltalálva a lányt. A másik két hangszeres is elindul felénk, így kénytelen vagyok sietni. Violin háttal áll nekem, nem veszi észre, ahogy elindulok felé. Megpróbálom a kezéből kikapni a vonót, de gyorsan elrántja a kezét, majd a könyökével hátra csap, ezért a következő pillanatban már megint a földön vagyok. A társam kihasználja a pillanatot és elveszi a figyelmetlen lánytól a vonót, majd a térdén kettétöri. A fekete-lila kis pillangó Párizs sötét ege felé menekül.

– Eleget ártottál, ronda kis Akuma... – húzom végig az ujjamat a jojóm felszínén, ami pár pillanattal később ragyogni kezd. – Ideje, hogy megtisztulj! – elhajítom a jojót a pillangó felé, majd belezárom. Visszahúzom magamhoz, majd egy nyomásra ki is engedem. Ezúttal egy sárgás, békés bogár repül ki belőle.

– Viszlát, kispillangó! – int felé a macskasrác. Felsegíti a földről az értetlen lányt, aki Violin volt. A haja már nem fekete-fehér, hanem barna, és az ugyanilyen színű ruháját egy blúz és szoknya váltja fel.

– Te jó ég! Katica! Nagyon sajnálom! – indul meg felém könnyes szemmel.

– Ugyan, semmi baj nem történt! – karolom át a lány derekát és leereszkedek a torony elé, ahova Macska is követ. Elengedem a lányt, aki vonakodva, de eltávolodik, arcán egy barátságos mosollyal.

– Jacqueline! – kiabál egy szőke nő a tömegből, aki valószínűleg a lány anyukája. A fiatal szőkeség egy utolsót int nekem, majd elindul a nő felé. Átölelik egymást és eltűnnek a tömegben, ami hirtelen gyűlt körénk.

– Szép munka volt, Bogárkám! – Macska az öklét tartja felém, amibe beleütök az enyémmel.

– Talán ez volt a legkönnyebb. Még a talizmánomat sem kellett használnom. Végre kényelmesen hazamehetek, a visszaváltozás veszélye nélkül – kulcsolom össze kezeimet a tarkómnál, csak úgy, mint Macska a küzdelem előtt.

– Most, hogy ennyi időnk maradt, nem akarsz egy kicsit beszélgetni? – néznek rám zöld szemei esdekelve. Aprót bólintok, mire a boldogság szikrái csillannak meg benne. Én a jojómba kapaszkodva szelem át Párizs utcáit, míg társam a botjával hajtja magát. Alig két percig haladunk, amikor megállunk egy háztetőn. Macska levágja magát az egyik kéményhez, én meg a vele szemben levőhöz ülök.

– Szerintem még sosem beszélgettünk csak magunkról – kuncog a szőke srác, ami engem is nevetésre késztet.

– Lehet már ideje volt...

Az idő gyorsan telik, ha az ember jó társaságban van, és Macska kifejezetten remek társaság. Remek a humora, megértő és nagyon kedves. Lassan két órája beszélgetünk a tetőn, de még mindig akadna miről csevegnünk.

– Ideje lenne mennem. Későre jár – állok fel nyújtózkodva, a tagjaim ugyanis kicsit elgémberedtek, mert túl sok ideig ültem törökülésben. Macska zöld szemeiben enyhe letörtséget látok, és mintha őrlődne valamin.

– Tudod, mindig nagyon érdekelt, hogy ki vagy a maszk alatt. – Nem néz rám miközben beszél, a földet és a lábát bámulja, a jobbjával pedig a tarkóját vakargatja.

– Macska! – sóhajtok fel. – Tudod, hogy nem fedhetjük fel a kilétünket – rázom meg a fejem, majd hátat fordítok a szomorú fiúnak. Leveszem a jojómat és pörgetni kezdem, de Macska megragadja a csuklómat.

– Tudom, mert elmondtad már párszor, de tudod, hogy bennem megbízhatsz...

– Nem arról van szó, hogy nem bízok benned! – szakítom félbe kicsit ingerültebben, mint szeretném. – Tudod, hogy ez a szabály!

– A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket – kacsint egyet, majd visszahúz magához. Jó egy fejjel nagyobb nálam, így kénytelen vagyok felnézni rá. Kezei a derekamra csúsznak, nem engedi, hogy hátráljak.

– Mondj egy jó indokot, hogy miért fedjem fel magam! – támaszkodom kezemmel a mellkasán, minimális teret hagyva köztünk. Tekintetét elemeli rólam és a csillagos eget kémleli. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el így, de mire visszanéz, az arca megváltozik. Gondterhelt és aggódó, én pedig egyiket sem értem.

– Mert szeretlek – fúrja zöld szemeit az enyémbe, ahogy kimondja ezt a két kis szócskát, ami teljesen felkavar. Nem hiszem el, hogy Macska két napja vigasztal engem és most én fogom összetörni a szívét. Már szóra nyitom a számat, amikor elenged és hátralép. Túl sokat vártam.

– De te nem érzel így – mondja szinte pont azt, amit a fejemben gondolok. Aprót bólintok, ami megint megforgatja a szívében a tőrt.

– Macska, nézd, én...

– Valaki mást szeretsz? – Már egyáltalán nem néz rám, így nem is látja, hogy a könnyeimmel küszködve bólintok.

– Igen – suttogom, ezzel együtt letörölve az első könnyem. A társam, akiben a legjobban bízok, aki szeret engem, akinek összetörtem a szívét, hátat fordít nekem, majd leugrik a háztetőről.

– MACSKA! – sikítva nyúlok utána, de ő már nincs ott.