2016. augusztus 31., szerda

Egy eldobott szerelmeslevél


FÜLSZÖVEG

Sosem tudhatod, hogy mikor derül fény mindenre! Nos, igen. Ez igaz Marinette-re is. Érzéseit és legféltettebb titkait sosem tudná elmondani Adriennek szóban. A legjobb módja a levél. De arra még Marinette sem számított, hogy lesz annyira ügyetlen, hogy úgy adja oda a fiúnak, hogy azt még ő maga sem tudja.


x   Adrinette novella   x
x   Marinette szerelmes levele   x
x   Adrien szemszög   x
x   E/1   x



_____________________

Egy eldobott szerelmeslevél


Betegnek lenni szívás. Főleg nyáron. Sosem szerettem az lenni, de most kivételesen örülök, hogy náthás vagyok, mert tudok egy kicsit lazítani. Nincs a sminkes, aki leplezni tudja, hogy valaki beteg. Valahogy nem lehet. És ki akar úgy fotózást tartani, hogy a modell folyton tüsszög, folyik az orra és köhög? Persze, senki.
Amikor beteg vagyok, visszatérek abba az életbe, amit azelőtt éltem, hogy modell lettem apám cégénél. Későn kelek, nem csinálok semmit, most mégis baromira unatkozok. Lehet Halálfej is náthás, mert mostanában takarékra tette magát.
   – Szerintem elkaptam a bacilusaidat – nyavalyog mellettem a fekete kwamim. A szememet forgatom, és egy még tiszta zsebkendőt dobok a fejére. Így úgy fest, mint egy szellem. Egy idegesítő, nevetséges, éhenkórász, nyafogó szellem.
   – Szerintem a kwamik nem lehetnek ennyire finnyásak – ismétlem meg mára már századjára. Plagg ledobja magáról a fehér papírt, ami a földre hull. Felkapom, hogy belefújhassam az orrom. Ahelyett, hogy szépen hajtogatnám, egy galacsinba gyűröm, és a kukába dobom a másik hatvan mellé.
   – Még egy kosár, éljen! – „lelkendezik” a kis házikedvenc. Eddig komolyan nem gondoltam bele, hogy ennyire egymás agyára mehetünk, ha össze vagyunk zárva. – Éhes vagyok!
   – Sejtettem – dünnyögöm. Lerúgom magamról a paplanomat, majd mezítláb a konyhába megyek, hogy egy újabb szelet sajtot szerezzek Plaggnak. Hálás vagyok, hogy amikor Fekete Macska vagyok, akkor nem kívánom az olyan „instant hányinger” kajákat, amelyeket magába szokott tömni.
   A talpam csattog a kövön, és visszhangot ver az üres házban. Apa valami megbeszélésre ment Párizs másik végébe, persze Nathalie is ment vele és Gorilla is. Az ebédet előre megrendelte nekem, és mivel egy tizenhét éves el tudja magát egyedül is látni, ezért nem kell itthonra felügyelet. Ha szeretnék bulizni, akkor kihasználnám, de minden barátom iskolában van, ahol én is lennék, ha nem lennének ezek a hülye bacilusok.
   Lerakom a tányérral fedett sajtos tálat az asztalra, ami jó messze van az ágyamtól, majd visszadőlök. Elhasználok újabb tíz zsepit.
   – Miért panaszkodsz a sajtom miatt, amikor jelenleg levegőt sem kapsz, nem hogy érezd ezt a mennyei illatot? – reppen vissza Plagg, majd böfög egyet. Sajnos már akkor is érzem a sajt szagát, ha látom.
   A délelőttöm unalmasan telik, csak Ninoval beszélgetek Facebook-on, megnézem a Snapchat értesítéseimet, de többnyire csak tengődök a neten.
   Három után egy kicsivel érzem, hogy rezeg a telefonom valahol az ágyban. Valószínűleg elaludtam. Sikerül előhúznom a paplanhalom alól, majd megnyomnom a zöld kagylót.
   – Szia Nino – köszönök. Vagyis próbálok, bár eléggé orrhangon beszélek, a torkom rekedt az alvástól, de talán érthetőek a szavaim. A barátom jót nevet a vonal végén.
   – Hoztam valamit, ami majd felderít! Egy kis házi! – nevet továbbra is. Tudja, hogy gondolni sem akarok rá. Kinyomom a telefont, közben belebújok a papucsomba, hogy kimenjek a kapuhoz beengedni Ninot. A távirányító varázsütésre nyitja ki a hatalmas, fekete, öntött vaskerítést, ami eddig kint tartotta a haveromat. Gyors léptekkel felrohan a lépcsőn, és a szokásos öklözés után a kezembe nyom egy táskát, ami minimum öt kiló.
   – Igazán nem kellett volna. De komolyan – vágok unott pofát, de muszáj röhögnöm.
   – A tanárok kértek, hogy adjuk át. Majdnem mindenki adott egy-egy füzetet – magyarázza Nino. Gyorsan felvázolja, hogy mit vettek ma, elmond néhány sztorit, ami a délelőtt folyamán történt, majd elindul haza, mert állítása szerint holnap dolgozatot írnak fizikából. Köszönöm nátha, most hálás vagyok!
   Ledobom a táskát az asztalra, majd kipakolom a füzethalmot az asztalra. Nino – matek. Alya – irodalom. Max – kémia. Marinette – történelem. Van benne egy órai vázlat, amit valószínűleg a tanár írt nekem. Egyelőre az asztalon hagyom őket, és visszafekszem pihenni.
   Estére sikerült befejeznem a matek és az irodalom átmásolását, és a részleges megtanulását. Ennél többre a beteg fejemmel nem vállalkozok. Kicsivel utána apa is hazaér, persze nem ő, hanem Nathalie néz be rám, és hoz egy kis forró levest is. Megköszönöm, és a tálcát az ölembe veszem, lassan kanalazom.
   – Kíváncsi vagyok, Chloé tiszteletét teszi-e holnap – elmélkedik Plagg. Az ötlet annyira elborzaszt, hogy kiköpöm a levest, ami egy szép foltot hagy a világoskék ágyneműn. A kis, fekete macska felnevet, mintha ez lett volna a célja. Arrébb pöckölöm, mire a matracon bukfencezve ér földet.
   – Remélem nem – felelem borzongva. Befejezem a levesemet, a tálcát az asztalra rakom, majd nyakig betakaródzva fekszem az ágyamban. Perceken belül elnyom az álom.

   Amikor kinyitom a szememet, muszáj hunyorognom, mert a nap sugarai bántják a szememet. Ha tippelnem kéne, tizenegy óra körül van. Ledobom a takarót. Sokkal jobban érzem magam, talán a leves, meg a kiló gyógyszer, amit bevettem, végre meghozta a hatását.
   Gyorsan lezuhanyozok, felöltözök, és megreggelizek, majd nekiállok a tegnapi leckék maradékának. A kémia alig egy óra alatt megvan, hamar nekifogok a történelemnek is. Plagg mondjuk folyamatosan, de tényleg megállás nélkül beszél. Talán az lenne a legjobb, ha átváltoznék Fekete Macskává, hogy ne halljam a locsogását.
   – Plagg! Nem hallgatnál el? Muszáj tanulnom! – mutatok a nyitott füzet felé. A válasza csak egy unott kép. Gyorsan megindul felém, hirtelen nem tudom, mit akar, de látom, hogy a füzet a kis mancsai közt lóg, jó magasan a szobában.
   – Unatkozok. És ha idegesíthetlek, azzal szórakoztatom magam – feleli egyenletes hangon. Próbálok felállni az asztalra, de így sem érem el. Hiába ugrálok, Plagg magasabban van.
   – Egyszer kapjalak a kezem közé, te bestia! – morgom az orrom alatt. A kwamim összevissza repdes a szobában a füzettel a kezében. A lapok százfelé állnak, ahogy pörög a füzettel. Az egyik oldal kirepül, visszaesik a földre, és az már nálam van, nem Plagg-nál.
   Adrien. Ez áll rajta dőlt betűkkel. A vékony boríték nincs lezárva, egy csomó lap van benne.
   – Miért van rajta a nevem? – kérdem a papírt forgatva. Plagg lejjebb ereszkedik, a füzetet is lerakta, mert ez érdekesebbnek bizonyult.
   – Helló észlény, talán mert neked írta? – integet a szemem előtt. Nagy a kísértés, hogy kivegyem, és elolvassam, de nem teszem. Majd Marinette ideadja, ha készen áll rá.
   – Nem olvasom el! – jelentem ki, és visszacsúsztatom a füzetbe. Plagg a szemét forgatja csak.
   – Mert ezt súgta a megérzésed? – gúnyolódik, majd kikapja a levelet a helyéről. Elkezdi olvasgatni. Egy perccel később megáll a levegőben, és felém fordul. – Szerintem ez érdekelne. – Lerepül hozzám, mire azonnal elveszem tőle a levelet.
   – Nagyon szemtelen vagy! – szidom, de közben a szemem már az első sort olvassa.

Drága egyetlen Adrienem!
Drága Adrien!
Kedves Adrien!
Fogalmam sincs, hogyan kell ilyen levelet írni, de ha ezt olvasod, akkor volt annyi merszem, hogy odaadjam neked. Biztos feltűnt Már feltűnhetett, hogy néha nem bánok jól a szavakkal. Mindig, ha a közelemben vagy, vagy rád gondolok Legtöbbször miattad.
Még így is remeg a kezem, pedig nem is vagy itt!
Aznap, amikor először találkoztunk, utáltalak. nem kedveltelek. De másnap délután már nem így éreztem. Teljesen feje tetejére állt aznap az életem. Nem csak miattad, hanem Katica miatt is. Meg persze Halálfej és Fekete Macska miatt is.
Nem, nem bírom leírni, talán jobb lenne szóban, de tudom, elfutnék. Olyan titok ez, amit se a szüleim, se Alya nem tud, és csak neked akarom elmondani.
Azon a napon szerelmes lettem beléd. Fogalmam sincs hogyan, egyszerűen rám mosolyogtál, és ez elég volt, hogy a betűk a nyelvem hegyén összekavarodjanak, hogy a gyomrom bukfencezzen, a tagjaim remegjenek, a hangom akadozzon, és a szívem hevesebben dobogjon. Azóta is ezt érzem. Minden nap, amikor reggel meglátom aranyló tincseidet és zöld szemedet. Sokszor érzem ezt.
De nem csak akkor érzem ezeket, ha veled vagyok. Ha Fekete Macskával vagyok, is ezt érzem. Akkor, amikor megmentem Párizst. Mert én vagyok Párizs hőse. Én vagyok Katica.
Ezt senkinek sem mondtam el, csak neked. Bízom benned, hogy megtartod a titkomat.
Tényleg nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék csak rád, hogy ne veszne el közben minden gondolatom, és csak a te arcod lebegne a lelki szemeim előtt. – túl nyálas, ezt nem írom majd bele.
Remélem, hogy ezek után nem leszel velem elutasító, és viszonzod valamennyire viszonzod az érzéseimet. Ha nem, akkor ne is válaszolj a levelemre, kezelj úgy, mint eddig. Én túl leszek rajta.
Csókol:
Ölel:
Marinette

   A papírt maga előtt tartom. Tízszer olvastam el. Létezik, hogy Marinette lenne Katica? Nem úgy néz ki, hogy csak kitalálta. Remegve fújom ki az eddig visszatartott lélegzetemet, és Plagg-ra nézek.
   – Végre tudod, ki a szíved szerelme! – kiállt fel gúnyolódva. Még mindig döbbenten nézem a papírt, és a kusza kézírást. Marinette szeret. Marinette Katica. Katica szereti a hétköznapi énem. Szeretem Katicát.
   Percekig még nem szólalok meg, a falakat bámulom, gondolkodok a megfelelő reakción. Szeretnék azonnal az iskolába rohanni, hogy láthassam. Hogy kifaggassam, de végül a valamennyi józan eszem a maradásra bír. A nap végéig meg sem szólalok. A történelmet is csak átmásoltam, azt is hibásan, mert az agyam egyszerűen nem hajlandó másra koncentrálni. Holnap bemegyek. Magabiztos leszek. Megkérdezem. Úgy eddig van meg a tervem.
   Az éjszakában is hallom még a fogaskerekeimet. Az agyam visszavetíti az összes pillanatot, amit Katicával töltöttem, és átalakítja, mintha nem Katica és Fekete Macska lett volna, hanem Marinette és Adrien.
   Plagg is régen elaludt már, nagyjából fél kettő múlt, de még mindig ébren vagyok. Mi van, ha Marinette nem érez Macska iránt semmit? Szeretni fogja, ha engem szeret? Nekem lényegtelen volt, hogy Katica igazából kicsoda, én akkor is szeretem őt, és ha tényleg Marinette az, logikus, hogy szeretem, de a szívem és az agyam még nem akarta felfogni ezt a tényt.

   Reggel a telefonom ébreszt, gyorsan letusolom, és felkészülök a nagy napra. Hagyok egy cetlit az ajtón, hogy iskolába mentem, majd korán elindulok gyalog, táskámban a többiek füzeteivel, és a levéllel. Utóbbi az ingem belső zsebében van.
   Fél nyolc múlt, mire beérek a terembe. Kevesen vannak még bent, én is csak ledobom a táskámat, kirakom a megfelelő padra a füzeteket, majd a folyosókon kezdek sétálgatni. Perceken belül az iskola életre kel, a diákok nyüzsgése tölti meg a teret. A korlátnak dőlve figyelem az érkező diákokat, és az ismerős sötét tincseket keresem. Gondoltam rá, hogy Fekete Macskaként lepem meg, de így is nagy lesz számára a meglepetés.
    Negyven után feltűnik a két lány, mire azonnal lerohanok, és még az udvar közepén járnak, amikor beérem őket.
   – Szia Adrien, máris meggyógyultál? – fogad barátságosan Alya. Mosolyogva bólintok, de nem nagyon figyelek rá, csak a kék szempárt nézem. Marinette arca kipirul, és egy idő után nem néz a szemembe.
   – Öhm, Alya, nem lenne gond, ha válthatnék pár szót Marinette-tel négy szem közt? – fordulok a barna lány felé. A mosolya kiszélesedik, majd hevesen bólogatni kezd.
   – Nyugodtan. – Ezzel eltűnik mögöttem. Az apró lány mellettem lehajtott fejjel néz fel rám, az arca még mindig pirosabb egy kicsit, mint a normális. Előhúzom a borítékot, mire az arca elfehéredik, és a szeme elkerekedik.
   – Az hogy... – kezd bele, de nem tudja folytatni, próbál egy épkézláb mondatot összetenni, de nem sikerül.
   – Van, amiről beszélnünk kéne, Bogárkám! – mondom pimaszul, mire ismét vörös lesz. Látom a szemén, hogy rájött. A szája elnyílt, nem azért, mert mondani akar valamit, hanem a csodálkozástól.
   – Ilyen nincs... Te? De hogy? És miért? Mármint hogyan? Macska? Mármint... – Nem hagyom, hogy befejezze az aranyos és értelmetlen dadogását, a derekánál fogva magamhoz húzom, és megcsókolom. Hallom, hogy elakad a lélegzete, és próbálok nem vigyorogni. Amikor ellazul a karjaimban, elengedem. Már nem az egész feje, csak az orcája piroslik. Nagyra nyílt szemekkel néz fel rám, közben a vállamba kapaszkodik. Egyikünk sem törődik a diákokkal, akik körülöttünk vannak, néznek minket.
   – Mondtam, hogy nem számít, ki vagy a maszk alatt Bogaram – suttogom a köztünk lévő kis térbe. Apró mosolyra húzza az ajkait, ami a legaranyosabb a világon.

   – Buta Macska. – Ezzel újra megcsókol. 

4 megjegyzés:

  1. Jaj, hát most elolvastam.*-* Nagyon tetszett, jól bánsz a szavakkal.
    "Van, amiről beszélnünk kéne, Bogárkám!" Itt felvisítottam, olyan tökéletes. Egy mondattal fel tudta fedni a kilétét. :D <3

    VálaszTörlés
  2. Szia. *-*
    Ma elolvastam az egész blogod, és egytől egyig mindet imádom❤❤
    Csak így tovább!

    VálaszTörlés
  3. Ez a leveles dolog emlékeztet a Szent Johanna Gimire. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pedig egyáltalán nem a közelmúltban olvastam. Valahogy csak jött :D

      Törlés