If today was Your last day

FÜLSZÖVEG

Sosem tudhatod, hogy mi megy tönkre és mennyire. Hogy mikor jön el a vége, amiről nem is tudtál. Hogy kinek mennyit érsz, és mennyit adna érted. Sosem tudhatod, hogy mikor veszted el azokat, akik számodra a legfontosabbak. És hogy a harc még nem ért véget.

x   LadyNoir   x

x   Mrs. Bustier akumatizálva   x

x   Marinette / Katica szemszög   x

x   jelen   x

_____________________

Nem vállalok felelősséget :*
Lucia xox

_____________________

If today was Your last day

   Az osztályban csend van, ahogy belépek. Mindenki a könyve fölé görnyed, jegyzetel, nem úgy, mint általában. Mrs. Bustier is a könyve fölé hajol, az ajtó csukódására azonban felnéz. Próbálok kiagyalni valamit, mielőtt megkérdezné, miért késtem. Kivételesen nem a vidám és ragyogó türkiz szemek néznek rám, hanem megtört zöldek. A tanárnő nem szól egy szót sem, ezért leülök a helyemre Alya mellé.

   – Hé, mi történt a tanárnővel? – kérdem a nagyban jegyzetelő barátnőmet. Némán megrázza a fejét, de valamit leír a papírra, amit nekem címez. Nem tudjuk. Ismét a harmincas éveit járó nőre nézek. Szomorúnak és összetörtnek tűnik, a szeme alatt fekete karikák húzódnak, ami alvatlanságra utal. Ő is rám néz, majd ismét le. Tudom, hogy valami nem stimmel, de nincs időm ezzel foglalkozni, mert le vagyok maradva a jegyzetelésben.

   Nem is figyelek oda, hogy mit írok, a toll hegye magától siklik a papíromon. Szeretnék beszélgetni Alyával, de amikor kinyitom a számat, leint, és a tanárnőre mutogat. Így csendben telik az óra, csak a az tollak kattogása hallatszik a teremben. Úgy tűnik ez senkinek sem gyanús.

   – Rendben. Az órának vége – töri meg a csendet Mrs. Bustier gyenge hangja. Feláll az asztala mögött, közben az ajtóra mutat, hogy távozzunk. Becsukom a füzetet, majd a barátnőm jobb oldalán elhagyom a termet. Az udvaron sehol senki, ami nem meglepő, mivel tíz perc van hátra még az órából. Mindannyian a betonozott udvar egyik sarkában állunk meg, és a tanárnő állapotán kezdünk agyalni.

   – Valami nincs rendben! A tanárnő mindig mosolyogva magyaráz az órán! – kezdem az érvelést, ami mindenkiből helyeslő bólogatást vált ki. Majdnem mindenkit.

   – Láttátok a haját? Ha az enyém lenne ilyen, én is letört lennék – vág közbe Chloé, közben a manikűrét nézegetve. Egy morgás szakad ki a számon.

   – Ez nem vicces, Chloé! Ha ilyen állapotban van, abból még baj is lehet! – felelem hevesen. A reakcióm meglep pár embert, de nem tudom magam ennek a libának a nemtörődömségén türtőztetni magam. Az emberek még nem jöttek rá, hogy mégis hogyan kerülhetnek egy Akuma hatása alá, szóval, ha én tudom, akkor valami mást is titkolom még, amit nem mondhatok el.

   – Marinette, mindig próbálsz irányítgatni, de itt nem te vagy a vezér! Főleg amilyen szerencsétlen vagy! – nevet fel idegesítően a szőkeség.

   – Chloé, Marinette-nek igaza van! – szakítja félbe a nevetést Adrien hangja. A szívem egy picit hevesebben ver, részben Adrien miatt. Természetesen.

   – Ugyan, hisz mindent elront! – hadakozik Chloé durcás arccal, ami hasonlít egy ötévesre.

   – Viszont ő még nem volt megszállva, mint mi. Szóval nagy valószínűséggel erősek és stabilak az érzelmei – magyarázkodik Max. Elkezd számokról, meg statisztikáról beszélni, mire kikapcsolok. Ritkán érteni, hogy mit mond.

   – Jólvan-jólvan. Nos, Ms. Szerencsétlen, van ötleted? – grimaszol Chloé. Elkezdem a fejem törni, vajon miért ilyen a tanárnő, de nem jutok sokra.

   – Esetleg rákérdezhetnénk – javaslom, de most Sabrina rázza a fejét.

   – Miért pont egy diákjával beszélné meg? – kérdi gúnyosan, mire a „barátnője” felnyerít.

   – Nem kell, hogy megbeszélje! Csak érezze, hogy törődünk vele és fontos számunkra! – A lány hangja kicsit erőtlen volt, majd mind Julekára néztünk. Arcán óvatos mosoly volt, piros szemei engem figyeltek.

   – Pont ezt akartam mondani. Menjü– A mondatomat egy ablak csörömpölése törte meg. Ugye nem? Az udvar közepére rohanok, onnan nézek fel a termünkre, aminek az üvegszilánkjai szerte-széjjel hevernek. Látok egy alakot bent, de az utcára néző részen távozik.

   – Ez mi volt? – Myléne Ivanhoz bújva kérdezi, de nem mer a terem felé nézni. Az osztályokból kijönnek a diákok, és a tanárok.

   – Valószínűleg Mrs. Bustier – feleli helyettem Alya. Muszáj eltűnnöm, hogy a nyomába eredhessek. Ki tudja, hogy mi miatt volt letört, és hogy akar bosszút állni.

   – Adrien, hova rohansz? – nyűszít Chloé. A fiú megmerevedik, majd visszanéz, ideges mosollyal.

   – Szerintem jobb eltűnni, mielőtt visszajön – válaszolja, majd tovább rohan. Az osztály egyetértően bólint, majd mi is a kijárat felé megyünk. A kistáskám szerencsére a vállamon van, benne Tikkivel. Alya mellettem jön, és nem tudok tőle lemaradni. Valami beugrik hirtelen, ezért gyorsan leguggolok.

   – Aú! – kapok a bokámhoz. A barátnőm riadtan néz rám, és odarohan hozzám.

   – Mi az kislány? – A szemei nagyra kerekedtek úgy figyel, valami sérülést keresve rajtam.

   – Csak a bokám. Menj csak, én is megyek majd! – nyugtatom, majd tovább masszírozom a teljesen ép lábamat.

   – A-a! Nem hagylak itt! – ellenkezik.

   – Alya! Nem lesz gond! Katica és Fekete Macska nemsokára biztos itt lesz, ők majd segítenek rajtam. – Kezemet a vállára helyezem, majd aprót szorítok rajta. Féloldalasan elhúzza a száját, de végül bólint.

   – Azt hiszitek, hogy azok a gyáva hősök megmentenek titeket? – kérdi kacagva egy bajjóslatú hang. Alyával felé fordulunk, riadtan hátrálunk. A nőnek fekete ruhája és csizmája van, hosszú lobogó sötét haja és egy sétabotja, amire nincs szüksége, mert a levegőben lebeg. Arcát egy maszk fedi, de sejtem, hogy ez Mrs. Bustier. Ismét felkacag, majd a pálcát felénk tartja. A végéből egy fekete sugarat lő ki, egyenes ránk. Sikítani akarok, de arra sincs időm. Minden lelassul, nem bírunk mozdulni, a sugár felén száguld, de az utolsó pillanatban kitér, a földbe csapódik, és egy rakás füst kerül a helyére.

   – Kit nevezel te gyávának? – kérdi gunyorosan Macska. Előttünk áll, a botját pörgeti pajzsként használva. A nő mordul egyet, majd ismét támadásba lendül. – Lányok, spuri innen! – utasít a társam. Alya futni kezd, maga után vonszolva, de a kapunál megállok. Átugrom a lépcső korlátját, megbújva a bokrok közt.

   – Gyerünk Tikki, mutassuk meg, hogy ki is a gyáva! Pöttyöket fel! – kiabálom kicsit mérsékeltebb hangerőn, nehogy kiszúrjanak a folyamatosan kifele jövő diákok. A piros ruhám felváltja a hétköznapit, alig fél perc alatt. A jojómmal az iskola tetejére célzok, és amikor rátekeredett valamire, felrántom magam. Egy pillanat alatt a tetőn vagyok, látom, hogy Fekete Macska nagyban harcol a fekete nővel, és sajnos az utóbbi áll jól. Megpörgetem a jojómat és az ellenség felé hajítom. A derekára fonódik, leszorítva a karjait. Diadalmas mosollyal nézek rá.

   – Még mindig gyávának tartasz? – kérdem pimaszul. Az arca eltorzul a méregtől, majd egy mosoly váltja fel.

   – Bolond, bolond kislány. – Megrázza a fejét, majd eltűnik. A teste helyén csak fekete füst marad, és a jojóm a földre esik. Gyorsan visszahúzom, majd leugrok a szőke fiú mellé.

   – Ez érdekes volt – motyogja maga elé, mintha magának mondaná csak. Bólintok, majd szétnézek, felkészülve az újabb csapára, ami nem érkezik.

   – Ki is a gyáva? – nevetek fel, majd a társamra nézek. Egyre többen gyűlnek körénk, ezért jobbnak tűnik felszívódni. Aprót bólintok, a jojómat elhajítom, és repülök utána, Macskával a nyomomban. Az egyik épület tetején végül megállok és szusszanok egyet.

   – Most mégis mihez kezdjünk? – Macska csípőre tett kézzel ácsorog mellettem, szemeit összébb húzta, ahogy gondolkodik.

   – Fogalmam sincs, de amint megjelenik, lecsapunk rá!

   Eltelt öt óra, de a nő még nem tért vissza. Idő közben kicsit hűvösebb lett és beborult az ég, és még a szél is feltámadt. Fekete Macskával átköltöztünk egy másik tetőre, ahonnan szintén rálátunk a város egy részére. Az orromra esik egy esőcsepp, mire az égen lévő szürke felhőkre nézek. Egyre több esik az arcomra, de nem nagyon zavar, most még.

   – Utálom az esőt – panaszkodik a társam. Tipikus macska, ezt meg kell hagyni. Behúzódik egy apró eresz alá, ahol van még mellette hely, ezért csatlakozom hozzá.

   – Legalább a ruhánkról lefolyik – próbálom javítani a helyzetet, de Macska csak a fejét rázza, egy adag vizet fröcskölve rá.

   – Amúgy nincs vele bajom, de így... nos, nem annyira jön be. – A távolba mered, majd riadtan felém fordul. – Az mi? – Visszanézünk a távoli égre, ahol sokkal sötétebbek a felhők, egészen feketék.

   – Ez ő lesz! – kiáltom, és azonnal elrugaszkodok a tetőről, célba véve a vihar magját. Macska mellettem halad, igyekszik gyorsan hajtani magát a botjával. A város egyre kihaltabbnak tűnik, sehol sincsenek emberek, állatok, vagy akármi, sőt egyre sötétebb is van.

   Megállok az egyik házon, erősen kell kapaszkodnom, mert a szél erősen fúj, félő, hogy elrepít. Próbálok rájönni, hol is lehet Mrs. Bustier, de valószínűleg a fekete fellegek közt vár minket.

   – Hogyan tovább? – kérdi aggódva Macska. A fejemet rázom válaszadás helyett. Letörlöm az arcomról a vizet, a jojómat a felhők közé hajítom, hátha megakad valamiben, vagy valakiben.

   Hiába hajigálom, mindig üresen húzom vissza, akadály nélkül.

   Az ezredik dobás után megakad, nem bírom visszahúzni. Diadalittas mosoly kúszik az arcomra. Intek Macskának.

   – Elkaptam! – kiáltom, de amint ez az egy szó elhagyta a számat a jojóm zsinórja rándul egyet, és beránt a sötétségbe. Semmit sem látok, de megérzek egy kart a derekamon. Fogalmam sincs ki ez, de a hang megnyugtat.

   – Itt vagyok, Bogárkám! – suttogja Macska. A szabad kezemmel átfogom a vállát, hogy véletlenül se szakadjon el tőlem. A felhőben még mindig sötét van, és még mindig húz minket a nő. Már kedvem lenne elengedni a jojót, de ebben a pillanatban valami a lábamnak csapódik, és a földre zuhanok. Feketeség vesz körül, még Macska ragyogó szemeit sem látom.

   – Foglak. – Macska megfogja a kezem, érzem, hogy forgolódik, hogy szétnézzen. – Ha sötét lenne, még mennék is valamire a macskaszemmel, de ez köd, és semmit sem látok emiatt.

   – Nem baj. Valahol itt kell lennie – suttogom. A közelben hangos nevetésben tör fel valaki, valószínűleg Mrs. Bustier.

   – Katica, Macska, adjátok át a talizmánokat, vagy megbánjátok! – kiáltja, hangja visszhangzik körülöttünk.

   – Soha! – felelem kettőnk nevében, ami egy morgást csal elő ellenfelünkből.

   – Hát jó! – Nem hallok mást, mindent csend vesz körül. Hiába figyelem a környéket, nem látok semmit.

   – Szerinted merr–  Egy erős ütést érzek a hasamban, mire eleresztem Macska karját, és a földre görnyedek.

   – Katica! – ordít a társam, mire a lábába karolok, hogy biztosítsam, itt vagyok.

   – Bosszút állok mindenkin, aki valaha is ártott nekem! – morogja egy sötét alak. Hirtelen egy kis kör alakul ki a sötétségen belül. Még mindig homály van, de már látjuk egymást.

   – De Mrs. Bustier, mi nem ártottunk önnek! – ellenkezem, de ő csak suhint a pálcájával.

   – Éjfelhő vagyok! Keserűséget és igazságot hozok a világra! Soha senki nem fog átverni! Kezdve veletek! Nem vagytok hősök! Nevetséges gyerekek vagytok, akik nem érdemlik meg a hatalmat! Adjátok át a Talizmánjaitokat! – Felén lendíti a botot, amiből egy fekete sugár jön elő. Nem bírok még felállni, de Macska gyorsan cselekszik, és kivédi a támadást.

   – Idefigyelj boszi! Ne merd bántani a társamat, mert akkor velem gyűlik meg a bajod! – vicsorog Macska. Még nem láttam soha ennyire bosszúsnak, de Éjfelhő kihúzta nála a gyufát.

   – Gyerünk Kandúr! Mutasd, mit tudsz! – incselkedik Éjfelhő. Megpróbálok felállni, de Macska már támadásba is lendült. Gyors csapásokat mér az egykori tanárunkra, aki mindet kivédi, és egy lövéssel a földre teríti Macskát. Odarohanok hozzá, rajtam a sor, hogy megvédjem őt. Felhúzom a földről, majd a jojómat pörgetve indulok a lebegő alak felé. Azonnal köddé lesz, mögöttem tűnik fel újra, és hátba támad. Ismét a földre zuhanok, de enyhébb a fájdalom.

   – Adjátok fel! Nem vagytok elegek nekem! – Ezzel egy hullámmal taszít minket hátrébb. A hatamra gördülök, a tenyerem alatt nem érzek talajt, így gyanítom, hogy egy tetőn vagyunk.

   Újabb és újabb összecsapáson vagyunk túl, és egyre csak fáradok. A copfjaim kibomlottak, a ruhám néhol kikopott, de ez sem érdekel. Éjfelhő utolsó sugara leterít, Macskára zuhanok, aki felnyög alattam. Van egy horzsolás az arcán, amiből vér szivárog. Nehezen, de végül felállok, ismét, de a lábaim már remegnek. Nehézkesen a társam felé fordulok.

   – Egy tetőn vagyunk. Meg kellene találnunk a szélét, hogy kicsaljuk innen – suttogom. A társam bólint, majd a karjához kap. Erősen dörzsöli egy fintor kíséretében, majd ismét bólint.

   – Csináljuk!

   – Macska! Vérzel! Majd én! – Kapok utána. Visszapillant és lágyan elmosolyodik. Közelebb lép, és magához ölel.

   – Érted mindent, Bogárkám! – Elenged, és Éjfelhő felé szalad. A botját felé hajítja, amit ellenfelünk egy laza lendítéssel kivéd. A bot csak repül, majd földet ér, és a tető szélén leesik. Okos Macska. Hátranéz rám, majd arra felé biccent, ahol leesett a fegyvere. Éjfelhő dühös grimaszt vág mögötte, és megcélozza Macskát, de még idejében hajítom el a jojómat, ami a derekára fonódik. Erősen megrántom, mire társam kiterülve fekszik előttem.

   – Kösz, a mentést! – nyögi, majd feltápászkodik. Elindulunk a tető széle felé. Nem tudom, hogy hol van pontosan, így elrugaszkodni sem tudok. Gyorsan zuhanunk lefele, a felhők eltűnnek, újra világosság van.

   – Macska, a kezed! – ordítom. Próbálunk egymáshoz közelebb kerülni, majd amikor összekapaszkodunk, elhajítom a jojót, ami az egyik ház ereszcsatornájában fennakad, megtartva minket. Pár méterrel lógunk a föld fölött, ami már nem annyira veszélyes, hogy kitörjük a nyakunkat, így elengedem Macskát és leugrunk.

   – Helyezzük védelembe a lakosokat! – beszél helyettem Macska, és már az utcán ragadt embereket terelgeti. Nekilátok a munkának, a felnőttek arcain is ugyanolyan rémületet látok, mint a gyerekekén.

   – Szép munka, de ez sem elég! – búgja Éjfelhő.

   – Ideje véget vetni ennek az egésznek! – morgom magam elé. Macska bólint, majd kezébe kapja a botját, párszor megpörgetve.

   – Kezdhetjük!

   – Szerencse Talizmán! – kiáltom, majd a levegőbe hajítom a jojómat. Egy pillanat múlva egy kötél landol a kezemben.

   – Találd ki mi legyen, addig lefoglalom! – utasít Macska, és a nő felé rohan. Heves csatába kezd vele, mint aki nem kapott még elég ütést. Muszáj agyalnom, mert Macska még mindig alul van.

   Összefogom a kötelet, hogy köthessek rá egy csomót. Bemérem Éjfelhőt, először a lasszót dobom el, ami a testére szorul, mozgásképtelenné téve őt. Haragosan kiabál, majd eltűnik, pont, amikor a jojómat is elhajítottam volna. A kötél a földre esik.

   – Hová lett már megint? – szusszantom, amikor megállok a fáradt fiú mellett. Mellkasa gyorsan mozog, a légzése egyenletlen. Az ő ruhája is kiszakadt, de nem foglalkozik vele. Azzal sem, hogy néhonnan vér szivárog belőle. Macska is szétnéz, de nem talál semmit. A tekintete a vállam fölé réved, mintha látna valamit, de utána másfelé néz. Hátra pillantok, de ellenfelünket elnyelte a föld, mára sokadjára. Amint előre fordulok, Éjfelhő feltűnik, kezében a jogarral, aminek a csúcsán egy fekete gömb van, ami szikrákat szór. A gömböt egy fekete sugár hagyja el, ami egyenesen felém tart. A lábam földbe gyökerezik, mozdulni sem bírok. A világ ismét lelassul körülöttem, tompán Macska kiáltását hallom, hogy vigyázzák. Lassan elhajítom a jojómat, kikapom Éjfelhő kezéből, míg a sugár közeledik. Moccanni sem tudok.

   – NE! – Macska a vállamnál fogva a földre lök, ezért elejtem a botot, ami ketté is törik azonnal. A sugár áthalad a testén, megmerevedve áll egy helyben, mint én az előbb.

   – Macska!? – A hangom hisztérikus, és még jobban olyan lesz, amikor Macska nem felel. Felpattanok, hogy odarohanjak, de amint a karjaimba veszem, összeesik.

   – Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem! – motyogom. Az ölembe veszem a fejét, szólongatom, rázogatom, de semmi felelet. – MACSKA! – sírom. Teste ernyedten hever a karjaim közt, arra sem reagál, hogy könnyeim az arcán landolnak.

   Kezemet az arcára simítom, részben azért, hogy letöröljem a vérét és a könnyeimet. Hüvelykem a maszk szélénél jár, ami valamiért elmozdult. Nem értem miért, hiszen ezek ’varázsmaszkok’, nem szabadna lejönniük. Mégis leveszem róla, hogy lássam kit veszítettem el. Hogy ki volt az, aki az életét adta értem.

   Ha lehet, még jobban elkezdek zokogni, karjaimban a szőke fiúval. Nem létezik, hogy egyszerre veszítem el a két legfontosabb személyt az életembe. Nem hiszem el, hogy ők egyek voltak.

   – Adrien! – suttogom remegő hangon. Egyedül az riaszt fel a gyászos pillanatból, hogy csipog a fülbevalóm. Elengedem Adrient, testét a földre helyezem. A környéken senki sincs, így feltűnés nélkül lehúzom a gyűrűjét. Fáj otthagynom, de nem maradhatok. Még utoljára odarohanok, ajkamat a homlokára szorítom, ahogy suttogok.

   – Szeretlek, szeretlek, kérlek, ne tedd ezt velem, kérlek! – Kinyitom a szemem, de az övé csukva van. A Macska ruha eltűnt róla, csak az élettelen Adrien Agreste fekszik előttem.

   Remeg a kezem és a lábam, amikor a tetőmön landolok. Értesítettem egy mentőt út közben, felkeltettem Mrs. Bustiert, akinek semmiről sem volt fogalma. Nem mondtam meg neki, hogy megölte Fekete Macskát.

   Véresen és mocskosan zuhanok az ágyamba, közben folyamatosan zokogok. Tikki próbál csitítani, de ezt nem lehet. Elvesztettem őket. Őt. Sosem kapom vissza.

   – Marinette, a gyűrű! – mutogat Tikki. Kinyitom a markomat, majd felhúzom a fehér gyűrűt. Hasonlóan, mint amikor a fülbevalót betettem, az ékszerből egy zöld gömb jön elő, amiből egy Kwami bújik ki.

   – Ha lehet, ezt ne csináljuk még egyszer! – nyávogja a kismacska. Amint feltűnik neki, hogy nem Adrien vagyok, meglepődik. – Mennyi idő telt el?

   – Plagg! – szól rá Tikki. Érdeklődve figyelem a kis Kwamikat, akik valószínűleg ismerik egymást.

   – Hol van Adrien? – forgolódik. A szeme elkerekedik, amikor rám pillant. – Ugye nem...? – Nem fejezi be a mondatot, de nem is kell. Aprót bólintunk, mire lehajtja a fejét.

   – Akkor itt a vége – suttogom magam elé. Tikki szomorkásan elmosolyodik.

   – Egyelőre igen, de mindig van új nap. Vigyázunk rád, hogy ne jöjjön be egy Akuma sem.

   – Köszönöm – hüppögöm. A szemem lecsukódik, borzasztóan fáradt vagyok. Adrienről és Macskáról akarok álmodni. Hogy még egyszer vele lehessek.